Csaba Lászlónak, aki eleinte gyárakat épített, van egy nagyon korai temploma Cserépváralján. Ez a kis falucska templom nélkül maradt, az épületet kilőtték a háborúban. A falu katolikus közössége mindaddig egy tanteremben misézett, míg egy szigorú párttitkár ki nem parancsolta őket onnan. Ezután egy téren gyűltek össze, a legnagyobb hidegben is. A pártvezetés úgy értékelte, hogy ez túlságosan jó reklám az egyháznak, úgyhogy elrendelték, falak mögé kell kerülnie a közösségnek, és a párt egy teremnyi helyet biztosított ehhez. Egy kőművest bíztak meg az építéssel, ő szólt a közelben dolgozó fiatal Csaba Lászlónak, hogy segítsen a tervezésben. Mindenki segédkezett az építkezésben, és a parasztemberek egyformára akarták faragni a köveket, amit a falakhoz használtak. Csaba László erre azt mondta nekik, „maguk sem egyformák, a kövek a különbözőségükkel ezt fejezik ki”. Elfogadták a válaszát. Így az épület felépítése közben szerettette meg azt a közösséggel és ez nagyon fontos. A művésznek meg kell teremtenie a hidakat, a kapaszkodókat, amelyek segítségével átlépünk ebbe a modern formavilágba. És, hogy az épület tudjon a közösségről is újat mondani. Nincs egy közös nyelv, sem a művészetben nincs, sem az emberek között. Ezt mindig létre kell hozni. A hiteles több mint játék a formákkal. Maradandó lehet.
A művészet és a szakralitás egymáshoz való közeledésében lát mai, előremutató példákat?
A jelenlegi pápa, XVI. Benedek megnyilatkozási nagyon szerencsések, ő a zenéhez áll igazán közel, de általában a művészetekhez is. Ő úgy tudja fogadni a zenét, hogy abban ráismer a mélységekre, de nem megrendelőként tekint az alkotásra, hanem rábízza magát. Ugyanakkor a művészetnek is megvannak a maga útjai, tisztulásai, vargabetűi. Ezek között nem az egyház dolga rendet rakni. Azt mondják, Michelangelo általában remekműveket adott ki a kezéből. Manapság egy-egy neves művész nem röstell elfuserált, vagy lényegtelen művekkel kiállni. Nincs egységes stílus sem. A középkorban a művészek nem az emberek megdöbbentésében akartak versengeni. Elfogadták egymást, tanultak egymástól. Most sok művész a meghökkentőt, a kuriózumot keresi. Nehéz ma eligazodni. Nem tudjuk, lesz-e újra olyan kor, amikor a művészet rátalál az elveszett közös nyelvre, vagy marad ez az egyre inkább feszültséggel teli széttartás. Azt is mondják, a klasszikus esztétikai kategóriák utáni korban vagyunk, a művészet utáni korban. Sajátos útkeresésben van ma a művészet: hogy ez hova vezet, nem tudjuk. De az is érdekes, hogy régen az emberek is másként viszonyultak a művészethez. Én még találkoztam olyannal, aki arra gyűjtötte a pénzét, hogy kijusson Bécsbe egy Beethoven-koncertre, amit itthon nem tudott volna meghallgatni. Ma mások a befogadás esélyei is. Egy egyszerű példát mondok: régen ugyanabban a templomban kereszteltek valakit, ahol aztán megesküdött, és egész életében oda kötődött. Sokféleképpen láthatta ugyanazt az épületet, ami persze jóval többet jelentett számára puszta helynél: látta hóban, napsütésben, esőben, éjszaka is. Ma az élmény a jelentőségét veszítheti, amikor az ember számos másik templomot is láthat könyvekben, interneten, utazások során. Egy templom generációk jövőjét őrzi, teremti meg. Éppen ezért fontos, hogy ezzel a reménnyel és eséllyel alkossák meg.